Szakrális múlt és deszakralizált tradíció a Hit Gyülekezetében

„Mivel az egyház szellemi-spirituális közösség, annak lényege csak belülről érthető meg." 

     A fenti idézetet nem egy antropológus fogalmazta meg, hanem a Hit Gyülekezete egy tagja, a nélkül, hogy az antropológia irányelveivel (pl. relativista szemlélet) vagy kutatási módszereivel (pl. résztvevő megfigyelés) tisztában lett volna. Ha egy kutatott közösségben egy ilyen gondolat megfogalmazódik, az legitimizálja a kulturális antropológiát, mint tudományt és hitelesíti eszközeit. Ezek a visszaigazolások nem elhanyagolhatók: szakirodalmunkból kitűnik, hogy ebben a tudomány és tudományoskodás uralta világban, melyben a természettudományi módszerek és követelmények a legdominánsabb mércéi a kutatási eredmény megbízhatóságának (reliability), igyekszünk definiálni szakmánk mivoltát – és akarva-akaratlanul – eszközeit ezeknek a normáknak megfeleltetni. Tudniillik, sok ilyen témát taglaló antropológiai írás tesz fel kérdéseket saját létére vonatkozóan: valóban egy tudományt képviselünk-e vagy inkább egy irodalmi műfajt. Ha tudományként tekintünk az antropológiára, akkor miként tudjuk ezt igazolni és mivel tudjuk meggyőzni az olvasót (és főleg önmagunkat) hogy kutatási eredményeink megbízhatóak. A „társas szférának" lehet-e természettudománya és így kell-e alakítanunk az antropológiát. Amíg természettudományi követelményekhez mérjük magunkat, ingoványos talajon fogunk állni és nem azért, mert kidolgozatlan (lenne) kutatási eredményeink ellenőrizhetőségének rendszere, hanem mert su generis az antropológia különbözik a természettudományoktól és talán a többi társadalomtudománytól is. Mielőtt tanulmányom fő témájához érnénk, nevezetesen a Hit Gyülekezete hitéletének és rituális helyszínének összefüggéséhez, fontosnak tartom a fenti témák rövid kifejtését, hisz e nélkül az írás és a mögötte álló négy év kutatói munka tudományos súlytalanságban lebegne.