Techno-tudomány a kortárs elektronikus zenébenTechno-tudomány a kortárs elektronikus zenében

     Tanulmányom a posztindusztriális társadalom keretein belül tárgyalja a kortárs technológiák által közvetített és befolyásolt kulturális mintázatok felbukkanását az elektronikus zene műfajában. Az alábbiakban egy posztmodern nézőpontból vázolom korunk állapotát, majd a másodlagos szóbeliség fogalmának bevezetése után, a leírtakból kiindulva vizsgálom a technológia és zene ezredfordulós „házasságát", majd magát az elektronikus zenét.
     Az ipari fejlődés, a modern technológiák felbukkanása és az általuk kiváltott kulturális változások átalakították az európai civilizáció paradigmarendszereit. Ezen változásokat figyelembe véve, Bókay összefoglaló jellegű írása alapján, az európai ember története az alteritás – modernitás – posztmodernitás időszakaira osztható fel. (2001:17) A tudományos fejlődés hatására elsőként egy (leginkább) pozitivista felfogásmódú, tudományos világkép alakul ki a modernitás korszakaiban, amikor az alteritás (a felvilágosodás előtti időszak) transzcendens vallási képzeteiről a hangsúly fokozatosan egy immanens, tudományosan megalapozott világfelfogásra tevődik át. Az a korábbi alapfeltételezés, miszerint a világ megismerhető, nem változik, csupán a megismerés környezete tolódik át a túlvilágiról az evilágira. Magát a tudományt/technológiát a felvilágosodás racionális, emberi boldogulást és társadalmi fejlődést kínáló eszménye hordozójának tekintik. Ez a paradigma a 20. században alakul át, amikor az indusztriális társadalom posztindusztriálissá változik, és az új technológiák használatával az áru értékének nagyobbik része nem az anyagi, hanem a szellemi erőfeszítés végeredményévé válik: az anyagi tőke meghatározó szerepét a szellemi tőke veszi át. A piaci szabályozás egyre nagyobb jelentőséghez jut, s az informatizáció által a tudásra és a kultúrára is kiterjed. (Bujalos é.n.:5) A technológia már egyre kevésbé (a felvilágosulás eszméire irányuló) emberi akarat hordozója, a dolgok maguk nem kezelhetők pusztán az emberi szándékok eszközeiként, a legújabb tudományos paradigmák szerint mintegy belső intelligenciával, nyelvekkel rendelkeznek, és az objektumok ismerete azt jelenti, hogy azok képesek visszafelé fordítani. Az objektum nyelvének ismerete által „a szubjektum belsőleg hozzátartozik ahhoz az objektumhoz, mely a szubjektum vizsgálatai és változtatásai alá tartozik." Vagyis: miközben az ember a technológiát a természet urává és birtokosává teszi, ő maga is a „techno-tudomány" hatása alá kerül. (Lyotard é.n.:90) Ezzel az átfordulással a felvilágosodás eszméi, illetve a modern kor olyan legitimáló metanarratívái is elveszítik jelentőségüket, mint a „szellem dialektikája, a jelentés hermeneutikája, a racionális illetve a tevékeny szubjektum emancipációja vagy a jólét megteremtése". (Lyotard é.n.:20) Lyotard a „nagy Elbeszélésekkel" szemben a wittgensteini nyelvjátékok lokális determinizmusát részesíti előnyben. Szerinte a posztmodernitás nem egy új kor, hanem a modernitás bizonyos állásfoglalásainak újraírása, különös tekintettel arra a legitimáló projektre, mely nem más, mint az emberiség egészének felszabadítása a tudomány és technológia által. (Lyotard 1991:34)

A teljes szöveg letöltése...