A kulturális idegen mozgóképes és írott reprezentációjának problémái a közvetett idegentapasztalat tükrében

   Az írás a fenomenológiai értelemben tekintetett sajáthoz viszonyítva megjelenő idegen ábrázolásának problémájával foglalkozik. Alapvető kérdésfeltevése az eltérő kulturális minőséget képviselőre irányuló, az azt megjelenítő írott és mozgóképes reprezentációk összerendelésére, közös ismeretelméleti horizontra állításuknak szempontjaira irányul. Ezen teoretikai kihívás elemzésében a vizsgálati szempontokat azok a nehézségek artikulálják, melyek a kulturális idegen filmes és írott szövegeinek közös jellemzőiként tételezhetők fel. A munka szerzője – szöveg- és képelméletek felhasználása mellett – gondolatmenetével kísérletet tesz olyan elemzési kategóriák körülírására, melyek azonos relevanciával bírnak az etnográfiai szövegre és a filmre vonatkozóan is.

A dolgozat készítője amellett érvel, hogy az esztétikai-irodalmi hagyomány elméleti eredményein túlmenően, a mozgókép-befogadást és a kulturális idegen közvetítését vállaló szöveg olvasását, a befogadói oldalon társadalmi térben értelmezett médiumhasználati gyakorlatként tekintsük. Vázolja, hogy ez esetben mik a médiumhasználat elemzését befolyásoló nehézségek: az észlelés, a közvetett és a közvetített tapasztalat problémája mellett foglalkozik az idegen és a befogadó között az olvasott és nézett reprezentációk hatására képződő távolsággal, a valóság és a valóságábrázolások közötti feszültségekkel, kép és szöveg bonyolult viszonyának a dolgozat témájához illeszkedő részkérdéseivel. Érinti az idegenreprezentáció hatalmi természetének vonatkozásait, továbbá azt is, hogy a kortárs diskurzusokban miként válnak elmosódottá a műfaji határok – például – játékfilm és etnográfiai szöveg között, s ez az áttetszőség milyen átjárási lehetőségeket biztosít az értelmező befogadó számára.

A teoretikai előkészítéshez a szerző három példa elemző bemutatását rendeli. Az első példában egy játékfilm segítségével az idegentapasztalat képződésének folyamatában beálló átalakulásokat értelmezi a fikcióképző aktusok paradigmájának segítségével. A második annak bemutatását célozza, hogy a játékfilm azonos – és a posztmodern diskurzusokban azzal egyenértékű – módon láthatja el a kulturális idegen reprezentációkritikáját (és annak reprezentációját), mint a kritikai antropológia diszciplináris reflexiója. A harmadik példa egy irodalmi szövegkorpusz és az abból merítő filmadaptáció segítségül hívásával tárgyalja az idegentapasztalat képződésének azonosságát szövegben és filmben. A szerző következtetése alapján a befogadó kulturálisan determinált pozíciójának módszeres megértése adhatja a lefektetett elméleti alapokra támaszkodó későbbi, empirikus törekvések kiindulópontját.