' />
 

A magyarországi arisztokrácia identitásának alakulása a második világháború utánA magyarországi arisztokrácia identitásának alakulása a második világháború után

 I. Bevezetés

I. 1. „Inkább leszek csöves"

Elviselhetetlen a hőség a nyíregyházi lakótelepen. Nyitott ablaknál üldögélünk egy kétszobás lakás konyhájában vendéglátómmal, egy ötvenkét esztendős, rokkantnyugdíjas férfival. Ujjaink között erősen füstöl az olcsó, ukrán csempészáru, a falhoz préselt asztalon kislábasban melegített kávé gőzölög. Hátunkat a radiátornak támasztva – így a legcélszerűbb a hokedlin – nézegetjük „A Magyar Főnemesek I. Világtalálkozója" elnevezésű, 1992-ben megrendezett esemény meghívóját. A kétoldalnyi szöveg utolsó mondataihoz érve már hangosan nevetünk: „Az utazásról, a szállásról mindenki önmaga gondoskodik. Rendelésre szállodai helyet készséggel biztosítunk, elsősorban az Atrium Hyatt Szállodában." „Dehogy mentem – válaszol a kérdésemre az egykori koronaőrök leszármazottja. – A frakk is kikötés volt annak, aki felutazik Pestre, nekem olyan nincs, meg hát, nem vagyok én odavaló, ez nem az én köröm".

Budapest, néhány nappal később. Tágas, belvárosi lakás, a fotelben kényelmesen hátradőlve élvezem a klímaberendezés éberségemre gyakorolt jótékony hatását. Külföldről hazatelepült fiatal férfival beszélgetek. Grófi származása ellenére mintha zavarná a téma: amikor érkezésemkor előadom, hogy az arisztokráciával foglalkozom, gyorsan megkérdezi, melyikkel. „Hát, magyarokkal…" – kezdeném el magyarázni, hogy ebbe a fogalomba természetesen a visszatérő emigránsok is beleértendők, de gyorsan leint. Ő nem erre gondolt: felfogása szerint ugyanis, ha úgy viselkedik, akár egy vidéki parasztemberre is mondhatjuk, hogy arisztokrata.

A harmadik üveg sört bontjuk ki egy budai lakás erkélyén, gyorsan gyűlnek a csikkek a hamutartóban. Vidám, hetvenéves asszonnyal töltöm a délutánt, hallgatom az elképesztőbbnél elképesztőbb történeteket arról, hogy a második világháború után, 16 éves „úrilányként" hogyan mászott tetőket mint bádogos szakmunkás, hogyan vett részt néhány hónappal a munkába állása után a káromkodó-versenyen, valamint, hogy a kollégákkal való közös ivászatok előtt hogyan tömte magába a zsírt a piacon azért, hogy bírja később a pálinkát, mert  a szervezete nem szokott az alkoholhoz. „Anyám nem keresett állást magának, sőt, lóversenyekre járt; az én fizetésemből éltünk. Egyszer azt mondta, menj csak te dolgozni, úgyis proli vagy. Hát, ez nagyon rosszul esett akkor."

39 éves doktornővel – édesanyja bárói, édesapja grófi származású – beszélgetek. A Magyar Történelmi Családok Egyesülete (a továbbiakban: MTCsE) kerül szóba, amit az egyik unokatestvére alapított. „Engem meg sem hívtak, mondván, hogy nem arisztokratához mentem feleségül. De hát, genetikai szemszögből sokkal több van bennem, mint jónéhány odajáró asszonyban, akik csak a férjük révén vannak ott."

Vidéki kisvárosban töltöm a hétvégét. „Házigazdám" 42 éves férfi, a családban az egyetlen, aki diplomát szerzett / szerezhetett. Váltig bizonygatja, hogy neki semmi köze az egészhez, ő már nem arisztokrata (a szülei grófi származásúak); keményen dolgozik, a munkát sosem vetette meg, persze a pénz mindig is kellett, szegények voltak. Ezért lep meg a történet, amely szerint – a '80-as évek elején – egy dúsgazdag olasz rokon meghívta magához az akkor még huszonéves fiatalembert. Amikor kiderült, hogy nem nyaralásról, nyelvtanulásról stb. van szó, hanem dolgozni kellene – fizetésért – a nagybácsi birtokain, beszélgetőtársam sértetten utasította vissza az ajánlatot.

A teljes szöveg letöltése...