A raygamok és a Ti! Magyarok, feketeszemmel összehasonlítása

   „Egy adott kultúra tagja csak akkor érezhet hálát és tiszteletet más kultúrák iránt, ha meggyőződésévé válik, hogy saját kultúrája számtalan módon különbözik másokétól – még akkor is, ha ennek a különbségnek a lényegét nem látja át, vagy még legjobb szándéka ellenére is csak tökéletlen ismereteket szerez róla." (Lévi-Strauss 1999:73.)
   Eme sorok, melyek Claude Lévi-Strauss 1999-ben publikált „Faj és történelem" című dolgozatában láttak napvilágot és melyet az UNESCO megbízásából készített, teljes mértékben tükrözik azokat az eszméket, melyeket az antropológusok ma már szerencsére, többé-kevésbé magukénak vallanak.
Írásában olyan, a mai napig aktuális kérdéseket boncolgat, mint a kultúrák sokfélesége, az egyenlőtlen fejődés vagy az etnocentrikus szemléletmód, melyek mind egy idegen kultúra megismerési kísérleténél szinte áthághatatlan akadályokat állítanak a kutatók elé. Ám eme törekvések, melyeket Lévi-Strauss megfogalmaz, még egy olyan tudományos diszciplínánál sem voltak mindig maguktól értetődők, mint az antropológia.
   A kutatók maguk is sokszor abba a hibába estek, hogy míg más kultúrákat ismertek és tártak fel munkáikban, ezt alapvetően az etnocentrizmus égisze alatt tették. S bár tény, hogy az antropológia, mint tudományág megszületésekor valóban az amerikai vagy európai szemmel nézve elmaradottabbnak tűnő kultúrákkal foglalkoztak, mely az emberekből ösztönösen lenézést és szánalmat vált ki, ez önmagában nem ad felmentést eme vád alól.
   Tehát azzal a felfogási móddal dolgoztak a szakemberek, főleg a módszertan területén, mely legjobban a "majd mi megmondjuk mi a jó nektek" kifejezéssel szemléltethető, illetve, hogy bármilyen törzsről is volt szó, a "primitív" mint jelző, mindig végigkísérte munkásságukat, főleg a 20. század előtt. Ezt az etnocentrikus problémamegközelítést a 60-as évek végén az amerikai antropológus, Sol Tax próbálta feloldani. Számára már a kutatott közösségek tagjai egyenrangúak voltak vele, mi több, kollégáknak szólította őket.
   Eme példán jól látható tehát, hogy még maguknak a kutatóknak is nehezükre esett az idegen kultúrák jogosultságának és egyenrangúságának az elfogadása. Ennek tudatában viszont már empátiát kell mutatnunk azok iránt az emberek iránt, akik az ismeretlen kultúrák hallatán menedékbe húzódnak, és fintorral szemlélik az "idegent".
   Ugyanakkor eme magatartások feloldásában nyújt nekünk segítséget önmagunk megismerése. Minél jobban megtanuljuk saját magunkat más szemével nézve elfogadni, annál könnyebb lesz az "én" és a "másik" közti különbségeket feloldani.
   Hasonlóképpen kellene viselkednünk, mint a csecsemő a tükör előtt. Az elején saját tükörképében egy idegent vél felfedezni, ám az idő múlásával megtanulja értelmezni a látottakat. Vele szemben nem egy idegen van, hanem saját maga, egy másik perspektívából. 
   Tehát mint azt már látjuk, az idegen kultúrák megismeréséhez és főleg elfogadásához, az önmagunkról alkotott kép újragondolása elengedhetetlen. Eme célból szeretnék két művet említeni, melyek bár eltérő módon közelítik meg a témakört, mégis mindkettő arra a kérdésre próbál választ adni, hogy milyenek vagyunk mi magyarok.