Kisebbségi könyvismeKisebbségi könyvisme

Mintha hiányos, elírt vagy értelmetlen cím lenne… Pedig szándékoltan hagyja talányban az olvasót!

 

Ezt a két fogalmi kört olvasom össze abban a hazai és határainkon túli kisebbségtudományi szakirodalom-mustrában, amely korántsem törekedhetne teljességre a megjelenő sokféle szakirodalom egybefogásával, de legalább szándékolja ezt a célt megközelíteni az ideválogatott írások révén.

Nem lesz szó teljes körképről, „leleteim" elsősorban kisebbségtudományi írások, könyvek, kiadványsorozatok mentén haladnak, s e leleteket foglalja egybe a kötet, nem titkoltan egy lehetséges körkép, korkép és kórkép formálásának szándékával. Az, ami a könyvpiacon megjelenik, tünet maga is, tükröz vizsgálódási módokat, célokat, eljárásokat, piaci viszonyokat, tudományos csörtéket, s ahogy ebben a szerzők, témakörök mutatkoznak, az leletté áll össze, tünetek együttesévé, a terápia igényét is tükröző formává. A „kisebbségterápia" azonban rögvest vád is volna, „beteggé" nyilvánító eljárás – amely mögött az okok, s amely előtt a gyógyulás módjai, perspektívái rejtőznek…

Kisebbség-politológia – mondta egy kollégám… „Szociális szolgálatnak" nevezte egy másik. Alkalmazott néprajz – fontolgatta egy harmadik. Tematikus társadalomkritika? – kérdezett rá egy negyedik. A terápia előzményeként alkalmazható megoldás? Vagy korismereti élményanyag inkább…? A választ nem kívánom magam megadni, s mert ezidő szerint is sokféle érvényes válasz keletkezik, ezek összhangja, egybecsengő, harmonizáló tónusa fogja majd utólagosan megadni a jelentések hangnemét… Ami a szemem elé került, sok esetben újdonságerejével volt izgalmas, de közöttük is inkább a kulturális antropológiai, kultúra-szociológiai, kisebbségnéprajzi tematikák vonzottak. A recenziók és reflexiók válogatása tehát eleve „tematikusan" vagy diszciplinárisan válogatott volt, ennyit a teljesség-értékből kézenfekvően le kell vonni.

Korismeret és kór-ismeret – nemcsak azonos alakúak, de fogalmilag is rokonok. Egyvalami azonban mindenképpen megkülönbözteti őket: az időiség mentén határolható tudás, a belátások mikéntje, a fölhalmozódott tudás érlelődésének fáziskülönbsége. A kórok kinyilvánítása nem független a kórokozóktól, s magától a korszaktól sem. A kor ismerete, mélyebb belátása talán eszközt kínál a kórképhez, annak magyarázatához, miért is van úgy, ahogyan…

A tünetek együttese, mint betegség, vagy mint a kor tükre, egyaránt feltételként szabja a megnevezést, a leíró értelmezést, a szubjektív benyomások rögzítését, és az objektív, szinte „fizikális" vizsgálatot. Ezt a megoldást az orvosok is az észlelés és magyarázat közti fázisnak tekintik a betegségek tüneteinek rögzítésekor. A kisebbségek viszont nem betegek. Nem jellemzi őket kóros, ragályos tünet – de jellemzi az a reflexió, ahogyan a környezet, a társadalmi interakciók együttesére reagálni képesek, vagy ahogyan az őket másságuk alapján elkülönítő, osztályozó, klasszifikáló szemléletmódoknak elébe mennek, ezek kihívásaira válaszolni kénytelenek.

A „vizsgálatok" módszerei az alábbi esetekben is sokfélék voltak, heveny és idült jelenségekre hívták föl a figyelmet. Az értelmezés, a megjelenítés sem lehet tehát egynemű. Könyvismertetéseket, reflexiókat egybefogni és ezt teljesnek érzékelni alighanem téves diagnózishoz vezet. Mégis, szeretném a korszak (még korántsem befejezett, véget ért, vagy alapvetően megváltozott) kisebbségi tüneteit egybefüggő anyagként kezelni, merthát mind-mind alkotóelemei, részei a korszak, a kórok és a terápiák elméleti-gyakorlati következményeinek. Sosem volt talán korszak, amelyben ennyire sűrű, árnyalt, sürgetően ható, megfontolásra és cselekvésre ösztökélő lett volna a kisebbségiség alapkérdéseinek szakirodalma, teoretikus háttere, politikai felhangja, vagy konkrét valóságának komolyanvétele. Ez már korképpé állt össze, halaszthatatlan ezért a (legalább időleges) számvetés.

Olvasataim és a szerzők intencióinak számbavétele, vagyis a közlési célok és szándékok értelmezésének feladata vagy kötelezettsége pedig az olvasókat illeti ezután. S ha volna rá mód, ha a bevezetőben még maradt annyi hitelem, javasolni tudnám: egyetlen esetben se higgye az Olvasó, hogy csak egyfajta olvasat van, csak egyféle tónusnak lehet létjoga, vagy csakis a megértő, esetleg az intoleráns kritika lehet „jogos"…! Erre a legfőbb bizonyságot éppen a kisebbségkezelések, kisebbség-értelmezések szakirodalma, s nem utolsósorban maguk a kisebbségi kultúrák adhatják.

A teljes szöveg letöltése...