A „tudományos” és „laikus” kép-zetek formaváltozatairól -Téglásy Örs fotó-egzotikumai elé - Kiállítás-megnyitó a Néprajzi Múzeum MuzBo galériájában

            Az itt megtekinthető képválogatás a szerző utolsó két utazásának képeiből készült: 2006-os kínai, tibeti, nepáli és indiai útján, meg 2008-as egyiptomi barangolásakor. A képeken – a maguk konvencionális megjelenési formájában, fotópapíron, falfelületre függesztve – konvencionális képüzenetek láthatók. Kultúrák, etnikumok, szerepek, képzetek, impressziók és eltérő marginalitások randevúznak egymással a legkülönbözőbb helyszíneken, a rajtuk kívülálló csoportokkal-kultúrákkal, a fotóssal, s ezúton velünk, a nézőkkel is. A Szerző, a LátóEmber célja (saját szavai szerint) „rejtett kincsek keresése" volt, valaminek meglelése, az érte való „megküzdés", a felkutatás, a megnevezés alkotói jogának gyakorlása. Vall emögött arról az igényről: lássuk be, a turizmus odatolakodása minden látható és megragadható elé, egyúttal meg is foszt ama ritka élménytől, melyet az érintetlenség vélelme, a kíváncsi tekintet által oly sokra tartott autentikusság, hitelesség, egzotikus méltóság rejt. A „turizmus lassan, de biztosan átformálja mindazt, aminek bemutatására eredetileg létrejött" – vallja saját impresszióját, s folytonosan keresi a réseket, ösvényeket, rejtekutakat, amelyek mellett „bekukkanthat" a homlokzati díszlet mögé, „hogy valami igazit lásson". „Látószöget" változtat – írja Téglásy Örs –, hogy a teljesen új és érintetlen arcot láthassa meg a tájban, emberi létformákban, a primér benyomások kalandjában…
            Kétségkívül reményteli volt és marad az ember megismerő kiváncsiságának és értelmező játékának szándéka a mindenkori másság értékelésében és megbecsülésében. Ezek a képek vélhetően a pillanatok találkozásáról szólnak, a pillantásokról, melyek a valóságost a vélttel, a létezőt a képzelttel, az „archaikus egzotikumot" a naivan tiszta tekintettel összekötik. E találkozások ugyanakkor a megismerő, végső pompázatosságában tudományos felismerésekig vezető ráébredésekkel rokoníthatók. Valamifajta kulturális másságon belüli, vagy ahhoz kapcsolódó látszategzotikum lenyomatai, melyek „archaikusan autentikus" benyomásként a „nem-tudományos" interpretációt a naivval kötik össze. Az „élménytávoli" tudományosság helyett az élményközeli közvetlenséget kínálják. A családi, vallási, életviteli, mikroközösségi érintkezések példájaként itt az állandósult egzotikum áll a fókuszban, melynek ha nem is vállalása, de a Szerző által tulajdonított szerepe, hogy „túlélő változata" legyen mindannak, amit az idegen környezet „sajátként" elfogadási folyamatában megnevezhetőnek tart. Szinte az egzotikushoz hazatérő, olykor abból mintegy „kiránduló" élmények között teremt itt összefüggést a vállalt tematikával. Az egzotikus „mással" esedékes találkozás Téglásy számára a rész-interpretációk turisztikai folyamatává öltözik át. Miközben talán a divatosat kerülendő a „nemegzotikusról" beszél, az egzotikum mégis megbúvik képeiben: önmagát építő léthelyzet, képi dramaturgia formálta benyomás, látványegzisztencia tulajdonítása az, amit kapunk Tőle… Korunk extremitás- és egzotikum-igénye itt egy hosszas utazás keretein belül értelmeződik, s a helyszínekkel, élményvariációkkal összefüggő képi, tárgyi és narratív formákban tűnik föl az egzotikussá átfestett képi stílusról annak textuális tartalma is. Mintegy keresi az élményközeli, vagy a „kevésbé eredeti", de a távolság auráját belülről átívelő „objektív" lenyomatokat, barátságosságokat, aurákat, „élménytényeket". Fotóin ez is, az is szembenéz a falakról. Ha a fotó mint műfaj a narratívák konstruálásának eszköze, akkor a képeken szereplők és a történeteik révén ez a kétféleség sajátos tárgyi, képi és textuális egzotikumformákba rendeződik, s mellette stílussá lép elő a másságbefogadás. Hétköznapivá, ahogyan a háza előtt üldögélő öreg férfi szembenéz velünk az egyik képen, vagy amikor szinte a Taj Mahal felé tartó ember(ek) mellé szegődhetünk a másikon, hogy találkozhassunk az egyre közeledő szakrális univerzummal, amely az érzelmi és fizikai horizonton szinte egybesimul. A képeken szereplők számára önmaguk körében mégcsak jelen sincs a „közeli egzotikum": saját élményvilágukat napi gyakorlatnak tekintik, függetlenül attól, hogy a fotós egy ladikban a leküzdött fizikai távolság révén teszi majd egzotikussá mások, a nézők számára ezt a kulturális élményt, s aki ezt a mindennapos viselkedést identitás-tulajdonítással viszi majd a látványpiacra. A képek megannyi esetben mintha családiasak, familiáris-bennfentes tónusúak lennének, vagy mintha közösségiek, de bennük a láthatóság identikus jegyei a láthatatlan egzotikum kontextusát fomálják meg. Manipuláció ez? Turisztikai- vagy etno-biznisz? A választ maga a látvány harmóniája adná meg, s ha a fotók tónusa, ritmikája, dramaturgiája segít ebben, akkor a néző is része(se) lehet az egzotikum gerjesztette hatásnak.
            A magánegzotikum és a közösségi emlékezet, a reflektálatlan és a spontán művészi lét hétköznapisága olyan útialbumba tereli a történéseket, melyben az egzotikusan sztereotip, a személytelenül idegen és a saját- vagy csoportérdekűen személyes kerül összhangba, arányos átfedésbe. Egy nílusi csónakos, egy Gangesz-parti ételáldozó, egy évezredes kőszoborral együtt élő leányka víziója egyszerre hordozza az egzotikust idéző, a hétköznapiságból korszakos közlést formáló, s a kulturális sokszínűséget az alkotói (vagy fogyasztói?) önkifejezés eszközévé átfestő formai tartalmat.