Antropológiai rokonságfogalmak két Magyarországon élő dél-koreai család tükrében Antropológiai rokonságfogalmak két Magyarországon élő dél-koreai család tükrében

Magyarországon élő dél-koreai emberekkel alapképzésem során találkoztam Debrecenben, mivel már akkor is a kereszténység sokszínűsége foglalkoztatott néprajzos hallgatóként, de az idő rövidsége, tapasztalatlanságom és a tanszék eltérő kutatási profija miatt nem végezhettem antropológiai kutatásokat. Hobbiként próbáltam továbbra is foglalkozni vele, így nekem csak a teaházakban történt beszámolók és a keleti kulturális esteken elhangzottak maradtak. Szerettem volna egy keleti nyelvet is elsajátítani, de erre nem adódott lehetőségem, mert az egyetemen meghirdetett tanfolyamok a nyelvszakosokat részesítette előnyben. Amikor már fel akartam adni, és fiókba dobni a terveimet, az antropológia egyik mottója teljesedett be az életemben: Ne keresd a tereped, mert eljön a pillanat, és ő fog rád találni!

A misszionárius családdal egy cigánymisszió során találkoztam 2009-ben, ahova nem kutatóként érkeztem. Meglepettségemet fokozta, amikor kiderült, hogy Debrecenben élnek, beszélnek magyarul, és felajánlották nekem, hogy megtanítanak koreaiul. Filmbeillő volt és nem is tudtam róla, hogy ez a találkozás egyszer még az antropológiához vezet. Onnan kezdve egy évig hetente egyszer egy szép lakásban új világba csöppentem bele, és az ételeken át a bonyolult nyelvtani formulákon keresztül a tiszteletadási meghajlásokig félig koreaiként távoztam. Hetente beleláttam abba, ahogyan megindulnak a cigánymissziókba, vagy épp egy összetört lelkű lányt vigasztaltak az utcasarkon a bérház előtt. Akkor döntöttem el, ha én ezt nem kutathatom, én vagyok a világ legostobább embere. Ezért amatőr módon megfigyeléseket végeztem, néha szinte ösztönösen, aminek a jelentőségét csak most antropológus hallgatóként érzékelem igazán.

A teljes szöveg letöltése...