„Szeretteink”. Egy átmeneti idősotthon hétköznapjai
Minden kékszemű ember boldog családban él. Ez a mondat ép olyan „ostobaság", mintha azt állítanánk, hogy az összes öregember segítségre szorul. De ha a két állítás előfordulási valószínűségét górcső alá vesszük, láthatjuk, hogy a második mégsem olyan abszurd mint az azt megelőző mondat. Az idős emberek - persze ez relatív, hogy kit és mikortól nevezünk idősnek - legnagyobb része valóban segítségre szorul, az élet legegyszerűbbnek tűnő területein is. Bár a dolgozat témája lehetne egy „kékszemű közösség" ám, én mégis egy csoport „idős" emberrel kívánok a dolgozatban foglalkozni. A terepmegfigyelést egy Dél-Pesten lévő öregeknek fenntartott átmeneti szociális otthonban végeztem. A tanulmányban először az öregkor jellegzetességeire és az idős ember társadalomban betöltött szerepére térek ki, majd az intézet sajátos (átmeneti) jellegét igyekszem ábrázolni. A megfigyelt közösségnek, mint egy önálló kulturális jelenség működésének, illetve kulturális egységként történő bemutatására vállalkozom. A vizsgálat tárgya az is, hogy az intézet, mint képzelt, vagy - bár mesterségesen létrehozott, de - működő közösség -e? A fő kérdés, - ami a dolgozat végén is nyitott marad, bár reményeim szerint segíthet közelíteni a válaszok meg találásához - hogy az otthon lakói, akik az életük nagyobb részét saját környezetükben élték más-más attitűdök, szokások, körülmények (stb.) között, miként „alkalmazkodnak" az adott élethelyzetben, egy merőben más miliőbe kerülve.
Röviden: az új közösségbe kerülő idős emberek beilleszkedési nehézségeit próbálom bemutatni, a vizsgált idősotthon tükrében.
|