Antropológiából megélni? A gyakorlati élet prioritása egy szakmai civil szervezet stratégiájának kialakításában

      Az utóbbi időben egyre karakteresebben mutatkozó irány a hazai kulturális antropológiai szcénában az alkalmazott antropológia előtérbe kerülése. A tendencia legfontosabb indikátora mindenekelőtt az, hogy az oktatás-képzésben a korábbihoz képest sokkal nagyobb hangsúllyal van és lesz jelen, továbbá konferenciák próbálják tematizálni, kerekasztal-beszélgetések, fórumok citálni, publikációk jelennek meg hazai szerzők tollából, kutatási programok témáját alkotja.
     Mivel magyarázható ez a tendencia? Magyarországon jelenleg több tényező konstellációjáról van szó. Egyrészt a munkaerőpiaci nyomás játszik nagy szerepet, hisz antropológusként a karrier-lehetőségek szinte csak a kutatói-oktatói pályára szűkülnek, amit kevés státusz fed le, ugyanakkor nem is vonzó perspektíva mindenki számára, tehát kényszerűen olyan új érvényesülési területeket kell találni (vagy megteremteni azokat), ahol a diplomával rendelkező továbbra is hivatásszerűen antropológus maradhat, hisz ezért tanult öt éven keresztül. Számolni kell azzal a természetes beérési folyamattal is, amelynek során, a magyarországi antropológia felfedezi maga számára a különféle - nyugaton akár több évtizedes múltra visszatekintő - szakantropológiákat, tudományterületeket, adaptálja problematikáit, módszertanát, diskurzusait, kitermeli specializált szakembereit. Továbbá jelen van ebben a tendenciában egyfajta felismerés is, amelynek zászlóvivői alapvetően a ténylegesen antropológus végzettséggel rendelkező fiatal nemzedék tagjai, mégpedig hogy az "öncélú kutatás" túl nagy luxus bármely tudományág számára. Kissé patetikusan és programízűen fogalmazva: egy kutatásai során szociális konfliktusokkal, problémákkal nap mit nap találkozó humántudomány társadalmi felelősségtudata, felelősségvállalása nem merülhet ki belterjes polemizálásokra szűkült kanonizált kutatás-etikában, különösen, hogy közszereplése a diszciplína társadalmi legitimációjában is döntő. Hogy ez mennyiben igaz, mi a feladata az antropológiának, mire vállalkozhat, melyek a határai, annak megvitatása más fórumokra tartozik. Végül még egy számottevő tényező: a pályázati rendszereken keresztül hozzáférhető források több mint felkérés egy táncra; még ha első hallásra talán visszatetsző dolognak is tűnik, de a különféle pénzalapok a civil kurázsi igazi kenőanyaga. A pályázati kiírásokat vagy a nyertes pályázatok és összegek listáját szemlézve kiben ne merülne fel a gondolat: "hát erre én is képes vagyok!". Különösen a fejlesztési pályázatoknál elgondolkodtató, hogy olyan célterületeken, ahol a beavatkozásoknak jelentős szociális következményei lehetnek, sőt az kifejezett szándéka is a programoknak, ott miért ne jelennének meg ezen a területen antropológusok gyakorlati projektelképzelésekkel, integratív szakemberként, ha sokszor talán más társtudományok képviselőinél érzékenyebben és komplexebb összefüggésekben képesek helyzeteket megragadni.