Valóságsűrítmény vagy negatív tejszínhab? - A narratíva ezeregy arca, miképpen az éjszaka

 "Nem megszokott és bejáratott olvasási gyakorlatot igényel a Kemény vaj. Aki veszi a „fáradságot" és átadja magát a mozaikszerű képekből építkező gondolatfolyamnak, az – ha nem is Geertz-i értelemben vett, hiszen a kulturális kontextusba ágyazó elemző reflexió a szövegtestből kimarad[1] – egy felkavaró sűrű leírással szembesül. A nyelvi – szövegtördelési, helyesírási, mondatszerkezeti, igeidő egyeztetési – hibák, a cigányok által előszeretettel alkalmazott nyelvi fordulatok, gondolati csúsztatások és egymásra lapolódások, szubkulturális zsargonok, valamint az egyes szám első személyben előadott-kibontott eseményháló használatával a hitelesség, a most- és itt-történés „apokaliptikus" megjelenítését kapjuk. Egy olyan világ képe tárul elénk, amely a középkor szürreális végítélet-látomásaira asszociáltat. Egy olyan világé, amelyből kiveszett az ember klasszikus attribútuma: a humanitás. Egy olyan világé, amely fölött pálcát törhetünk, amelyet sajnálat nélkül átadhatunk az enyészetnek, amelytől csak bűnt és szennyezést várhatunk.

Másfelől ez a szöveg nem pusztán egy beavatási rítus leírása, egy elítélésre méltó társadalmi jelenség bemutatása, hanem olyan mágikus „ráolvasás" is, ami az olvasót is beavatja és végigviszi a narrátor által megélt stációkon. Ennek egyik eszköze a teljes művet átható belső hang, amely minden pozícióváltása ellenére emocionális marad, s azonosulásra inspirál. Másik eszköze az a pszichológiailag megalapozott, rendkívül árnyalt képhasználat, képi mozaikszerűség, amely az alapvető emberi gondolkodásra is olyannyira jellemző. Harmadik eszköze az ismétlés. Segítségével úgy vet gyűrűket a szöveg az emberi sorson, mint a víz a belepottyant tárgy körül. Mindig visszatér, de mindig másképp. Negyedik eszköze a hétköznapi életérzéseket kifejező dalok kulcsrészleteinek egymásra-egymásba montírozása, olyan utalás-sűrítmény létrehozása, amely egy létezési forma alapvető hangulati elemeit világítja meg. Ötödik eszköze a tér és idő logikailag elvárt kereteinek jól szervezett és folytonos áttörése, azok a tisztán felismerhető mondatokon belüli váltások, amelyek éppen a téridő egységének megsértésével tér- és időfölötti helyzetet teremtenek. Ezen öt eszköz használatával a szöveg mágikus állapotot kiváltó ritmussal ruházódik fel, költészetszerűvé transzformálódik. Ily módon egy ismerős ismeretlen világba von és egy elutasított-megtagadott életmód másképp látására alkalmassá tesz, átlényegít. Az irodalmi anyag által a varázslat megtörténik. Velünk történik meg. Ám mivel a végső katarzis elmarad – mint ahogy az többnyire az életben sem következik be –, a bűvöletből való kilépés kulcsát nem kapjuk meg, szemlélődésünk miatti feloldozásra nem kerül sor. Bezáródunk a szövegbe, s tovább ragozzuk a történetet a történetből történő kilépésre képtelenül. Belenémulva a rontásba. Hallgatunk, „mert súlya van annak, ha ennyi ember egyszerre hallgat." (Bódis 2003a: 26)"