Afrikai regénymustra: posztgyarmati kolonializmus

Idők és terek, afrikai módra, afrikai tempóban, afrikai kiterjedésekben… Három regényes narratíva arról, ami Afrikában mesélnivaló, történés, hír vagy dráma akár. Kevés a sokból, talán nem is mindig a
legautentikusabb, de ez is Afrika, ezek is afrikai jelek, ennyiben is afrikai, ami abból a világból szétsugárzik.
            Három miliő, három térben, jelentéses valóságban vagy jelképes üzenetben. Nem is okvetlenül követhető, hogy önmaguknak szólóan, reprezentatív Afrika-képet formálóan üzennek, vagy elfogadva azt a makroteret, melyet Afrikaként ró térképre a távolsági tekintet. No de nézzük futtában, avagy napsugarak örök terében, nyomasztó valóságában…!
            Tom Sharpe számos kötete virul immár magyar nyelven, s ha így fest a helyzet, talán akad is, aki olvasójának lenni óhajt. Kisvárosi gyilkosságok című kötete[1] abba a súlyos könyvtömegbe tartozik, melyet az érdeklődő olvasó egyszer az életben kézbe vesz, kínos nyűgösséggel végigolvas, azután méltán óvakodik attól, hogy bárkinek is javasolja, s midőn több más hasonlóan fontos opusszal együtt az antikváriumba viszi, harminc forintot kínálnak érte. A kötet, műfajának talán méltó finomsággal megfelelve, így ér véget: „Mindent egybevetve a parancsnok úgy érezte, jó oka van arra, hogy boldog legyen. Jó hely a világ. Dél-Afrika még mindig a fehéreké, és az is marad. Mindezeken túl azonban az a tudat boldogította a parancsnokot, hogy végre megérdemli a magas társadalmi állást, amelyet betölt Piemburgban, mivel elérte azt, amire a legjobban vágyott egész életében: igazi angol úr szíve dobog a mellében! VÉGE".