Jean Copans: Politikai antropológia

 Bevezető

Az antropológia speciális tudományágakra bontható általános elmélet. Először a szociológia egyik ágaként jelentkezik, mint bizonyos típusú társadalmak tudománya, és ebből eredőleg e társadalmak kapcsolatrendszerének, vagyis a rokonsági rendszereknek tudománya. Ehhez a természetes specializációhoz járul egy második, a 19. század végi filozófiai és társadalomtudományi irányzat, amely a gondolkodás és a vallás első formáinak eredetét kutatta. De ez a két tematikus irány nemcsak az antropológia empirikus oldalát, hanem az elméleti problematikáit is meghatározza. A „primitívnek" mondott társadalmak nyilvánvaló „egyszerűsége" kínálta azt az eléggé téves fogalmi következtetést, miszerint a rokonsági kapcsolatok és a mentális struktúrák kifejezik az ilyen típusú társadalmak működését, ugyanakkor kizárnak minden egyéb magyarázatot, amely a jelenségek más kategóriáin alapulna. A társadalmi életet alkotó mechanizmusok (pl. termelés, újratermelés), illetve a totalitást alkotó csoportok közötti ellentétek és szabályozás nem teljes ismeretéből következett egyes elméletek háttérbe szorulása. Inkább a történelem menete, mint a gondolkodás fejlődése szabta meg az antropológiai tudás új ágait: az 1920–40 közötti gyarmati politika elvezetett a politika kutatásához, hogy saját hasznára fordítsa azt. A fejlődésért és a gazdasági függetlenségért vívott harc (1950–70), valamint a Sztálin halála utáni marxizmus újraindulása tették szükségessé a gazdasági antropológia gyakorlati szempontjait. Az az állítás, miszerint az egyes elméletek háttérbe szorulása a társadalmi élet alapvető és végső determinizmusain keresztül nyilvánul meg, csak szimbolikus lehet. Ellenben az az állítás, hogy maga a gyarmatosítás jelölte volna ki az antropológia számára a politikát, mint kutatási területet, teljesen paradoxnak tűnik. A gyarmatosítás – definíciójából fakadóan – tagadja a gyarmatosított népek történelmét és politikáját, és nemcsak ideológiailag tagadja, hanem fizikailag le is rombolja őket. A politikai antropológia előfutárai (akiket az első fejezetben röviden bemutatunk majd) igazolják, hogy a politikai antropológia tárgya még azok számára sem volt megfogható, akiknek az elmélet kidolgozása volt a feladatuk. Annak ellenére, hogy az antropológián belül új jövevénynek számít, a politikai antropológia még mindig etnocentrikusnak mondható mégpedig három szempontból: 1) a politikai antropológia sokkal inkább, mint az antropológia más ágai, a XVIII. században, az egzotikus társadalmak vizsgálatának kialakulásánál, Montesquieu-nél és Rousseau-nál leli meg gyökereit, de egyből a politikai filozófia béklyója alá kerül;  2) ez az univerzalista szemléletmód magyarázza a politikaelméletek sokféleségét, amelyet a politikai antropológia közvetít, mivel gyakran a politikafogalmak egzotikus variánsainak keresésére korlátozza önmagát. Politika, hatalom, tekintély, kormányzás, erő, törvény mind megannyi mítosz, amelyeket összevetünk az empirikus leírásokkal, hogy jóváhagyjuk univerzalitásukat; minden társadalom politikai, de osztályozásuk a nyugati definíciók és gyakorlat alapján történik [vagyis politika-előttinek, politika-alattinak minősültek a primitív társadalmak – A.G.A.]; 3) végül a gyarmatosítás a politikát saját igényei és normái alapján határozta meg.

A politika ilyetén univerzalizálódása alakította ki számos kutatóban azt az igényt, hogy ez az új specializáció az antropológia elméleti tengelyévé váljon. A politika nem más, mint a történelem, a dinamizmusok és ellentmondásos kapcsolatok kiemelése a társadalmi totalitáson belül. Mi több, ez az új antropológia tematikusan, elméletileg és módszertanát tekintve is szembekerült a hagyományos specializáción alapuló antropológiával (rokonsági rendszer, mitológia).

De a politikai antropológia előrehaladása, a tudományok általános meghatározásában betöltött helye és szerepe, az antropológia fogalmai, elméletei és módszerei elvezetnek minket a végső kérdéshez: mi is a politikai antropológia tárgya? Milyen mértékben tekinthetjük önálló tudománynak az antropológián belül?

A következőkben próbálunk választ adni ezekre a kérdésekre. De a tény, hogy egy egész fejezetet szentelünk a témának, nem feltétlenül jelent pozitív választ. Az antropológiának, abban az értelemben, hogy a társadalmak globális jellemzésére vállalkozik, felismerve működésük és szervezettségük egyediségeit, kötelessége kidolgozni a normák és a gyakorlatok, a szemléletek, valamint a materiális és intellektuális termékek egyedülálló és egységesítő elméletét. Ez esetben a politikai antropológia tárgya megegyezne a társadalmi totalitás intézményi és ideológiai kifejeződésével, illetve a totalitást alkotó különböző csoportok közötti kapcsolatok megnyilvánulásával. Ez magyarázza az antropológia számára a két következő probléma elméleti és ismeretelméleti jelentőségét, melyeket különös módon maga a politikai antropológia tett nyilvánvalóvá:

1) Amennyiben a politika a hivatalosat, a normatívat, és a hatalmat jelenti, és gyakran azt a definíciót igényli, amelyet a társadalom saját magára alkalmaz, szembe kell állítanunk az explicitet a rejtettel, a gyakorlat valódi szintjével. Ez ellentmondás például olyan kérdés elé állítja az antropológust: a definíció, amivel a társadalom meghatározza önmagát, megegyezik-e a társadalmat alkotó csoportok valódi gyakorlatával? 

2) A gyarmati politikák és a független államok politikája előidézték a politikai struktúrák és normák átalakulását. A politika kiváltsága lett, hogy fölismerje a változásokat, a folytonosságot, és a múlt vagy a pszeudo-múlt reintegrációját. E téren a politika elmerül a történelemben: a múlt története (minthogy a múlt adja a történelmet) annak története, ami volt. Így a politikai antropológia egyenesen a legaktuálisabb problémákhoz jut el: a kialakulóban lévő osztályok, az új igazgatási és kormányzati struktúrák (a bürokrácia) és a függetlenségi harcok (az ideológia szerepe) problémájához.

E néhány bevezető sor is mutatja, hogy a politikai antropológia az átmenet útján lévő társadalmak valódi múltjának újrafölfedezését teszi lehetővé – ekként egyike azoknak az eszközöknek, amelyek tagadják az egzotizmusokat, és amelyek a struktúrák és történelem termékeny ellentmondásainak fölismerésében segítenek..