"Etikai antropológia" - kérdések a bicskei menekülttábor kapcsán

 Alaphelyzet

           2010 szeptemberétől nyolc hónapig szociális munkásként dolgoztam Bicskén, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (a továbbiakban: BÁH) által működtetett Befogadó Állomáson, amely az egyetlen menekülttábor az országban, ahol külön intézmény működik a kísérő nélküli kiskorú menekültek  számára. A menekültek ellátása, eljárásuk koordinálása a BÁH hatáskörébe tartozik, elhelyezésük pedig befogadó állomásokon /ún. (elő)integrációs központokban/ történik. A szociális munkások a menekültek magyarországi integrációját igyekeznek támogatni, elősegíteni. A téma azért problematikus, mert hazánkban jelenleg számos olyan tényező van, amelyek hátráltatják a menekültek itteni küzdelmeit, boldogulását. Ezek a korlátok elsősorban a magyar menekült-, illetve bevándorláspolitika idegenrendészeti, nemzetbiztonsági szemléletéből, a magyar ellátórendszer kapacitáshiányából, a bürokrácia hatalmas mértékéből és átláthatatlanságából, a menekülteket segítő civil szervezetek forráshiányos helyzetéből és a magyar társadalom idegenellenességéből fakadnak. A menekültek egy igen sérülékeny csoport, azon belül különösen azok a 18 év alatti gyerekek, akik felnőtt kísérő nélkül érkeznek az országba. A kulturális különbségek, a kiskorú menekültek traumatizált állapota így szintén kihívást jelentenek, ám ez önmagában nem lenne probléma: ha a rendszer életképesebb lenne, hatékonyabban lehetne segíteni a másságból fakadó problémák áthidalását. A hatékonyság természetesen a szociális munkások szakmai tapasztalatától, kulturális érzékenységétől és érzelmi intelligenciájától is függ, amely téren természetesen mindenhol tapasztalhatók eltérések.
           E rövid tanulmány célja olyan etikai dilemmák megvilágítása, amelyek az adott szituációban az általam képviselt eltérő szerepekből fakadtak. Szociális munkásként vettek fel a táborba, annak ellenére, hogy soha nem tanultam ezt a szakmát, viszont utolsó évemet végeztem a kulturális antropológia szak mesterképzésén, így munkahelyem egyúttal kutatási terepem is volt. Antropológus hallgatóként természetesen nem tudtam, és nem is akartam kiiktatni az etnográfiai szemléletet, hiszen már munkám kezdetén úgy éreztem, hogy az antropológiai tudás hasznosnak bizonyulhat olyan munkakörben, ahol (főként) afgán és szomál, kamasz, fiú, muszlim, családjától elszakított menekültek magyarországi integrációját kellett támogatnom. Feladataimból fakadóan azonban nem mindig, illetve nem teljesen tudtam megfelelni a résztvevő megfigyelés követelményeinek, ami jelentősen megnehezítette a hiteles terepkutatás elvégzését. A másik nehézséget az a felismerés jelentette, hogy a magyar menekültügyi rendszer nem megfelelően, sőt, igazságtalanul működik, így ennek kapcsán is több olyan jelenséget tapasztaltam, ami megkérdőjelezte munkánk etikai igazolhatóságát.
           Az első kérdések, amelyek felmerültek bennem: lehetek-e egyszerre állami alkalmazott, a felülről jövő utasításokhoz és elvárásokhoz igazodó szociális munkás, ugyanakkor antropológiai tudását alkalmazó, illetve terepmunkáját végző, a résztvevő megfigyelés módszerével dolgozó kutató? Miben hasonlít és miben különbözik egymástól az alkalmazott antropológus, és az antropológiai tudását alkalmazó szociális munkás? Szétválasztható-e a kutató, a szociális munkás és a magánember énje? Kell-e, szabad-e akcióantropológiába kezdeni szociális munkásként, és ha igen, mikor? Mit tegyünk abban az esetben, ha nem vagyunk képesek tétlenül nézni az igazságtalan döntéseket? Tanulmányomban ezeket a kérdéseket igyekszem megválaszolni.

A teljes szöveg letöltése...