„Az utolsó vizsga” –ahogy a magyarországi Krisna-tudatú hívők nevezik a halált„Az utolsó vizsga” –ahogy a magyarországi Krisna-tudatú hívők nevezik a halált

 „Késő este van, a Gangesz felszínén tükröződik a holdfény, a levegőben furcsa illat kering, kutyák járnak-kelnek izgatottan a parton.

»300 kg fa, ennyi kell egy holttest elégetéséhez« - szólal meg mögöttem egy hang, miközben a végeláthatatlan máglyarakásokat kémlelem."

2006. 10. 18. Benáresz

    Négy évvel ezelőtt jártam Benáreszben, India egyik legszentebb településén, amit a templomok vagy a fények városának is neveznek. A saivákegyik legszentebb helye, továbbá híres a hinduizmus más ágaiban és a buddhisták körében is. Évente egymillió hívő látogat el ide, de nem csak az élők keresik fel Varanasiban a Gangesz folyót, és mutatnak be áldozatokat Ganag Dévinekaz áldások reményében. Halottak tömegei érkeznek a partra, mivel a hinduk úgy tartják, akit ezen a szent helyen hamvasztanak el, és akinek hamvait a Gangeszbe szórják, az biztosan kikerül a lét és a halál örök körforgásából. 
    A parton éjt nappallá téve égetik a halottakat, fények ameddig csak a szem ellát. Bráhmanákés az elhunytak családtagjai szertartásokat végeznek a máglyán fekvő testekkel, majd meggyújtanak az örök tűzzel és a dómokgondjairabízzák. A tetem elégése után a hamvakat és a maradékot a Gangeszbe kotorják, épp oda, ahol hajnalban fürdőt vesznek a hívek, ahol a kutyák izgatottan szaladgálnak fel s alá, egy partra vetődő jó falat reményében. A halottégetők hatalmas bambusz botokkal igazgatják a máglyákat, és a megfelelő pillanatban, egy mozdulattal zúzzák szét a hullák koponyáját, megelőzvén, hogy a fej szétrobbanjon a nagy nyomástól.
    A külföldi megfigyelő láttán, indiaiak ajánlkoznak néhány rúpiáért, hogy körbevezetnek a máglyák között, és elkísérnek egészen az elektromos égetőig, ahol a szegényeket hamvasztják, akiknek nincsen pénzük kifizetni a jóval drágább máglyás (fás) megoldást. Rendkívüli nyugodtsággal kezelik a halált, és ennek következtében, még én is viszonylag könnyedén vettem a látottakat, a maga természetes valójában.
    Indiában a holttestet nyilvánosan végigviszik az utcákon, és a halottégetés is központi szent helyen, a nagynyilvánosság előtt zajlik. Nem rejtik véka alá a valóságot, a mindennapi élet történései közé tartozik.
    Ehhez kapcsolódóan GadagrajaDásza nyilvános halottégetésről és a halálhoz kapcsolódó attitűdökről a következőket mondta, az egyik vele készített interjúban:
    „A nyugati kultúránkban a holtesteket fekete autóba zárva szállítják, és a zártkörű temetésen szinte lopva tüntetik el a testet a föld színéről. (…) Azért nem tanítanak az iskolában a halálról, és próbálják meg elrejteni még a gondolatát is, mert nem tudnának élvezni, ha akadályoztatva lennének. Gondoljunk csak bele, hogyan tervezgetnél, hogyan terveznéd, hogy minél jobban tudj élvezni, ha midig az elmédben lenne, hogy biztosan meghalsz. A halál arra hívja fel a figyelmet, hogy minden elmúlik, és nem szabad ragaszkodnunk, mert ez az egész csak átmeneti."
    A „nyugatra" és „keletre" való bontása a világ filozófiáinak illetve felfogásának, csak általánosítással lehetséges. Mivel mindkét oldalon találhatunk egymástól eltérő eszméket, értékrendeket, melyek az idők folyamán gyakran radikálisan változtak. Ennek ellenére a „keleti" és „nyugati" gondolkodásmód hallatán, a legtöbb ember konkrét világképeket társít a fogalmakhoz.

     Az elmúlt négy évben összesen négy hónapot töltöttem Indiában, ez alatt a röpke idő alatt, földrajzilag és kulturálisan is csak egy kis részét ismerhettem meg az ezerarcú Indiának. Tagadhatatlanul magával ragadott, és az első utazásom után elkezdtem keresni Magyarország és India kapcsolódási pontjait, így jutottam el többek között a Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közösségéhez (MKTHK). 
    A közösséggel való kapcsolatom kezdetén több olyan benyomás ért személyes beszélgetések, és leckék hallgatása alatt, melyből azt a következtetést vontam le, hogy a Krisna-hívők nagy fontosságot tulajdonít a halálnak, úgy mondják „a halál az utolsó és egyben a legfontosabb vizsga". 
    Ahogy Polcz írja, egyes kultúrák halálviszonya gondolkodásmódjukat, filozófiájukat és életmódjukat tükrözi. (Polcz 1998:9) A Krisna-hívők tekintetében felfokozottan igaz ez a látásmód. Rubin is hasonló álláspontra világít rá egyik tanulmányában, melyben Hertz (1960), valamint Huntington és Metcalf (1979) gondolataira hivatkozik, miszerint a halál kapcsán megnyilvánuló attitűdök a társadalom életfelfogásába nyújtanak betekintést és halotti rítusaik elemzése, lehetőséget biztosítanak az élet mibenlétéről alkotott elképzeléseik vizsgálatára.(Rubin 2001:339)
    Azért ragadtam ki egy momentumot benáreszi élményeimből, mert abban az időszakban tudatosult bennem az indiai halálfelfogás univerzális jelentősége, ami nem csak egy élethelyzetre (a halál pillanatára) vonatkozik, hanem az egyén egész életét, és egy társadalom világképét is meghatározza. Mindemellett a magyarországi Krisna-tudatú közösségben megélt halállal és halálfelfogással kapcsolatos tapasztalataim is arra ösztönöztek, hogy antropológiai szempontból mélyrehatóbban kezdjek el foglalkozni a halál témájával. Az antropológia módszertana keretet biztosít ahhoz, hogy a személyes interjúkon keresztül, individuális életek tükrében feltérképezzem az elmúlással kapcsolatos attitűdöket. 
    A Krisna-tudatúak életébe, az élet ellenpárján, a halálon keresztül nyújtok betekintést. Egy „eredeti" (a tagok születésétől fogva) gaudíja vaisnava közösséghez képest, egy olyan csoportot választottam, melyben az egyének „élete és halála", reprezentációs történeteket mesél el. Bemutatja, hogy egy emberi életen keresztül hogyan változhat a halálkép (jelen esetünkben keresztény teológiai vagy kommunista ideológiai eszmékről vaisnava filozófiára). A dolgozatom szűkös keretei miatt a törzsanyag nem a beilleszkedésről, hanem a vaisnava halálkép, és ezáltal a világkép speciális elemeiről, és bemutatásáról szól. Rámutatok a halálkép szerepére, ahogy „segítségével a halál problémája az emberi tudata számára többé-kevésbé birtokba vehetőnek (antropomorfnak) és anticipálhatónak mutatkozik, s így eredményesebben integrálható a valóság társadalmi konstrukciójának kategória- és viszonyrendszerébe." (Berta 2001:123)
    Szakdolgozatom elején egy rövid vallástörténeti áttekintést adok, melyben elhelyezem a magyarországi Krisna-tudatot, majd vaisnava alapelveket mutatok be, hogy későbbiekben megérthessük a halál teológiai hátterét. A dolgozat tárgyalásában, a Krisna-tudatú közösségben készített interjúk segítségével, antropológiai módszerekkel elemzem a haldoklás folyamatát és halotti rítusokat, bemutatom a halálkép normatív hatását, rávilágítva a guru kegyének fontosságára, majd a gyászra, mint egy közösségi tag elvesztésének feldolgozására.

A teljes szöveg letöltése...