A gyergyószentmiklósi Vörös Köpenyegesek -Egy örmény ünnep szemiotikai értelmezése

         Egy olyan szertartás elemzését kísérelném meg, mely döntő fontosságú az erdélyi örmény identitás megőrzése szempontjából: a gyergyószentmiklósi Vörös Köpenyegesek szertartásáról van szó. A szakirodalom eddig nem foglalkozott vele, megfigyeléseimet 1995 és 1996 során végzett gyergyói gyűjtésem alapján fogalmaztam meg. Nem törekszem teljességre ebben a dolgozatban, lehetetlenség is volna, a probléma annál összetettebb.
         Az erdélyi örménység történetét sem célom nyomon követni. Csupán azokról az eseményekről szólnék vázlatosan, amelyek feltételezésem szerint az örmény identitástudatot és az illető rítust valamilyen mértékben befolyásolták.
         Az örmény diaszpóra a késő 17. században jött létre Erdélyben. Noha már a század elején megörténtek az első szórványos betelepülések Gyergyószentmiklósra, tömegesen csak 1672-ben érkeznek a Moldván keresztül menekülők a kelet-európai örmény etnikai csoportból. A menekültek érdekei összetalálkoznak I. Apafi Mihály fejedelemnek a népességcsökkentés kompenzálására és Erdély gazdasági életének élénkítésére irányuló törekvéseivel. A betelepülők közössége - nagyrészt kereskedők és iparosok - gazdag, tehetős közösség volt. A magyar törvény egy évszázadon át különleges jogállású idegenekként kezelte őket. Az állam segítette kereskedelmi tevékenységüket, 1740 körül monopolhelyzettel rendelkeztek a nemzetközi marhakereskedelemben Erdélyben. Ugyanakkor, mint idegenek, ki voltak zárva a földbirtokszerzés lehetőségéből és az állami hivatalok betöltéséből. Eleinte a Rómával nem egyesült keleti örmény egyház hívei voltak, de már 1690-ben megtérítették őket - örmény katolikusok lettek (ám a liturgia nyelve megmaradt óörménynek). A felekezeti összetartozás nagy kohéziós erőt jelentett: az örmény katolikus nemzeti egyház, melyhez ma is csak az örmény etnikai szórvány tagjai tartoznak. A belső összetartó erők megbomlását jelentette - és a magyarokhoz való asszimilálódásnak előzménye lehetett - az 1760-ban végleg zátonyra futott önálló örmény katolikus püspökség ügye. Hosszú távon a beolvadási tendenciát erősítette a különleges jogállású kereskedőelemek és a rendek közötti különállás fokozatos elmosódása is. A 18. század végén sor kerül a jogi integrációra is. 1776-ban az örmények megkapták a közhivatalviselés jogát, amit győzelemként éltek meg. (Érthető, hiszen úgy értelmezték, hogy akkortól tartoznak valahova: magyar hazafiakká fogadták őket, ugyanazokkal a jogokkal és kötelességekkel, amelyek az ország többi lakosára is vonatkoztak. Ekkortól igyekeztek minél jobb magyarnak lenni.)
         A teljes örmény közösség nagyfokú autonómiát élvezett Erdélyben egy évszázadon át. Az örményként azonosított örmények száma az 1850-es években volt a legmagasabb: Erdélyben mintegy 8500 fő, Magyarországon csaknem 1400 fő. A vegyesházasságok és a valláscsere meggyorsította a beolvadást. A jogi integráció maga után vonta az új foglalkozási ágakban való elhelyezkedést, meggyengítve a családi tradíciókat. A tágabb érvényesülési lehetőségek miatt a fiatalabb generációk Erdély és Magyarország nagyobb városaiba költöztek. A 19. század elejétől a kereskedő- és iparosegyletek jegyzőkönyveit, naplóit, sőt az egyháznaplókat is magyar nyelven- kezdik vezetni az örmény helyett. Szamosújváron 1850-ben megszűnik az örmény fiúiskola (a leányiskola még hamarabb); az örmény nyelv a magyar iskola tantárgyává válik. A nyelvvesztés megindul: a hétköznapok gyakorlatában eddig használt örmény "archiválódik", fokozatosan átkerül az egzotikumok kategóriájába. Az 1880-as népszámlálási adatok szerint az örmények származás alapján becsült létszáma négy erdélyi településünkön (Szamosújvár, Erzsébetváros, Gyergyószentmiklós, Csíkszépvíz) már csak 4000 fő körül volt. Gyergyószentmiklóson az asszimilációs folyamat még korábban megkezdődött, és gyorsabb lefolyású volt, noha az igazságszolgáltatási jogokkal felruházott Forum Mercantile létrehozása növelte az örmény közösség autonómiáját, s ez közvetett módon lassította a beolvadást. Itt a 19. század közepére csaknem teljesen elmagyarosodtak az örmény közösségek. A fő ok, mely az asszimilációt meggyorsította a szamosújvári és az erzsébetvárosi örményekhez képest: Gyergyószentmiklósnak 1794ben nem sikerült megszereznie a szabad királyi város státusát, míg a másik két örmény központnak igen. A 19. század végén megkettőződik az örmények azonosságtudata: csak kulturális szempontból örmények, politikai szempontból magyaroknak vallják magukat. Ma már aligha beszélhetünk örménységről, magyar-örményekről azonban igen. Nem létezik már az a politikailag magyarként definiálható, fiktív nemzeti tudat felé fejlődött mentalitás sem, mely a századvégi örmény identitást uralta, és amelyben a világtörténelmi kivételesség és a magyar történelemben játszott kiemelkedő szerep fonódott össze. Mégis van mai örmény identitás, amely egészen más természetű a maga viszonylagosságában, mint az eddigiek. Hogyan nyilvánul meg? - válasz erre a Vörös Köpenyegesek rítusa.

A teljes szöveg letölthető az alábbi linkre kattintva:
 http://www.epa.hu/00400/00458/00093/1997honap9cikk1401.htm