Persián, Dávid, Agopian - Egy örmény asszony visszaemlékezései

            Agopian Anna nénit 1999 februárjában ismertem meg, Marosvásárhelyen, egy antropológiai interjú ürügyén. Az antropológiai interjú egyik alapelve a nem befolyásolás: én is próbáltam kevéssé erőszakosan mederbe terelni a mondanivalót. A kérdező szerepe itt mindössze az emlékeztetés, nagyon óvatosan, nagyon érintőlegesen - és az emlékezés, ami már a sajátja, ezért sohasem eshet egybe az interjúalany emlékeivel. Azaz: értelmezés. A másik alapelv az elhangzott válaszok eredeti formájának megőrzése: magából a megfogalmazásból bontakozik ki olykor a világkép némely eleme - ezért ebben a szövegben is benne van a beszélgetéskor elhangzott összes válasz, teljes épségben.
            Akkor először elkezdett bennem lázadozni valami az interjú mûfaja ellen. A legönzőbb mûfaj, gondoltam, és magam is vagyok annyira önzõ, hogy kellõképpen mellőzve éreztem magam a kérdezés folyamatában. Megpróbáltam nem kívülállónak maradni, nem csupán értelmezni, megosztani a figyelmemet az ő története és az én történetem között. És belül kerültem. Az ő történetének az önmagamra képzett vetületét alkottam meg. Anna néni akkori valójából lassan-lassan előjöttek az ifjúkori mozdulatok, akkori gesztusaiból, a megmutogatott fényképekbõl, hangjából, sóhajtásaiból felépítettem az egykori Dávid Annát, a fiatal lányt, aki még mit sem sejthetett sorsa alakulásáról. Így jöttem rá, hogy - bármennyire is kegyetlennek tetszik - az interjúalany valójában eszköz: az igazán lényeges az érzéseknek a sora, melyeket az életútja a kérdezőből csal elő. Vagy a kreativitás tagadhatatlanul divinizáló volta? Ez a metainterjú, amolyan kiútkereső műfaj: úgy önző, hogy a te pártodon áll. A metainterjú valaki más emlékeinek, életének a rajtad való átszüremlése.

A teljes szöveg elolvasható az alábbi linkre kattintva:
http://epa.oszk.hu/00000/00016/00082/030215.htm