ÖrökszűzÖrökszűz

Tuzlában vagyunk, mondja egy férfihang, erre ébredek, valaki lerántja rólam a kocsiponyvát. Nem az a férfi, akivel elindultam, ennek érdesebb a hangja, szinte szinkópásan beszél a rekedtségtől, az arcát azonban nem mutatja. Nem aludhattam ilyen sokat, szinte kizárt, hogy elértük Tuzlát, a ponyva alól csak az eget látom, acélos, hirtelen szürkület lep meg minket, ez a hegyvidék sajátja, nem lehetünk még Tuzlában. Igaz, a kétnapi bujkálás a sziklák között alvás nélkül telt, nem csak az engem kereső fegyveresektől rettegtem, ahogyan üvöltéseiket még félelmetesebbé sokszorozta a visszhang, hanem a hegy állataitól is, főleg a sziklapatkányoktól, amik az ember vérét szívják ki, ha elalszik – és azoktól az éjszakai állatoktól is, melyeket ugyan sosem láttam a két szememmel, de már kislány koromtól hallottam a faluban a szóbeszédet, elhordják az egyedül kóborló leányokat, csúfot űznek belőlük, bekebelezik a lelküket, s az a leány már nem leány azután, valami állatféle lesz belőle is, és helye sincsen a rendes emberek között. Nappal pedig a résekből alattomban támadó kígyóktól féltem, némelyikük mérgére még a hegyi öregek sem tudtak ellenszert, de még az ártatlan szalamandráktól is összerezzentem, ha nem ismertem fel őket egyből. Minden kis zajra felneszeltem, még ott, a barlangban, a rejtekhelyen is, ahova behúzódtam, amit már jóval előbb kinéztem magamnak, olvasni is oda jártam olykor, amikor el akartam bújni az emberek szeme elől, pedig gyógyfüveket kellett volna gyűjtenem, pásztortáskát és egérfarkú-füvet – anyám ezekből gyógyteát szokott volt készíteni női bajokra, magának, meg a szomszédság minden asszonyának, és azoknak a leányoknak is, akik felnőttek már az ilyen bajokhoz – meg persze, mannát és bábakalácsot is, mert ez volt a hegyen a gyermekek csemegéje. Menekülésemkor kapóra jött ez a barlangféle mélyedés, úgy tűnik, más nem nagyon ismerhette, hiszen akkor könnyűszerrel rám találtak volna: egy nagy sziklatorlasz mögött a szél valamiképpen odút vájt magának, éppen annyi hely volt, hogy a magamfajta fiatal leány beférjen.

Nem lehetünk még Tuzlában, azt a helyet csak könyvből ismerem ugyan, mégis ez az egyetlen város, amiről tudomásom van bővebben, de az Bosnyákföldön van, több száz kilométerre innen, azt írja a könyv, bármelyik úton is mész. Kínnal lököm félre a nehéz, nedves ponyvát, amivel a teherautót takarják, húgyszaga van, legalábbis valami ahhoz közelálló, marón emlékezetes szag, pedig csak krumplit szállítanak a kocsival. Most meg csak engem, a krumplit feltehetőleg lerakták már fenn, a hegyi falvakban, ahol nem terem meg semmi efféle – de az a pár darab, ami ide-oda gurult a raktérben, ahol én is utazom, elárulja a teljes rakományt. Beleharaptam egybe, amikor elindultunk, a sár ízén kívül nem éreztem mást, de azt az egyetlenegyet felfaltam, nagy úr az éhség – aztán már hiába ütődtek nekem, zuhanásszerű álmomban nem tehettek kárt, meg sem éreztem ütögetéseiket, pedig itt a hegyek között sok a kanyar, az út úgy tekeredik, ahogyan a hegyek megszabják, ficánkol minden mozdulható a lassan zötyögő kocsin. (....)

A teljes szöveg az alábbi linkre kattintva olvasható el: http://www.eurozine.com/articles/2010-02-19-kali-hu.html
 

A teljes szöveg letöltése...